Vallásosság?... vagy hitbeliség?..

"A legtöbb emberben időnként felbukkan egy érzés, hogy neki köze van a végtelenhez, valamihez, ami titokzatos és emberen túli. Ennek semmi köze nincs a tételes vallásossághoz, de minden vallás alapja. Aki ezt az érzést nem ismeri, az legfeljebb formálisan betart kultikus előírásokat, de a szó teljes értelmében nem hívő és nem vallásos."

Amikor egy emberben megjelennek a kérdések önmagáról, a világhoz való viszonyáról, a miértekről, a hogyanokról, és azon kapja magát, hogy belső párbeszédet folytat , akkor további kérdések merülhetnek fel benne például arról, hogy ezek a párbeszédek pillanatnyilag kivel is folynak.. Ha próbálja megfejteni, akkor már egészen közel kerül ahhoz a visszafordíthatatlan állapothoz, amit tudatosságnak, de ebben az esetben még inkább csak tudatosodásnak nevezhetnék. Ugyanis, mikor észreveszi, hogy kérdéseire válaszok is jönnek, akkor tudni akarja majd azt, hogy honnan. Eleinte elöntheti a megelégedettség, netalántán a büszkeség amiatt, hogy filozófikus nehéz kérdéseire ő maga képes magyarázattal szolgálni, és ha itt megreked az interakció, akkor az öntelt mámor torzszülött egoizmussá dagaszthatja a jellemet, okoskodóvá, megmondóvá fokozván le az ébredező embert, aki a materializmus , az anyagelvűség,és a tudomány heves-, ellentmondást nem tűrő szószólója lesz . Ám ha átbillen - és tovább gondolkodik, felsejlik benne a derengés arról, hogy a válaszok valamilyen őstudásból, az ősigazságból érkeznek, valahonnan kívülről, és itt alakulhat ki az igazi eufória, mert szerencsés esetben felismeri, hogy ami kívülről látszódik érkezni az belül van. És akkor... és akkor  árad szét benne igazán, a mindig erre az áttörésre vágyó hatalmasat sóhajtó lélekhang, mert megérti, hogy ami kívül van, az bent van, és ami bent van az kívül mindenhol jelen van. Ha a második fázisnál nincs átbillenés, akkor vakbuzgó, szemellenzős "hit" következhet folytatásként, mely szintén egy lefokozott létállapot az euforikus átszellemüléshez képest. A második fokozatnál megrekedő emberek aztán bigott követőivé válhatnak szélsőségeknek, szektáknak, vallási irányzatoknak, ahol szabályozott és minden más nézetet megtagadó dogmatika kényszeríti keretbe és korlátokba az egyént, melyben az álláspont minden esetben egy felsőbb rendező elv felé való behódolás, ahol bár elfogadja a fentről érkező igazságokat, belső párbeszédéből arra következtet, hogy kívülről érkező válaszokból jutott megértésre, mely tőle semmiképp nem származhat. Ezzel pedig azonnal alattvalóvá, kiszolgáltatottá, és önmagát méltatlanná alacsonyítja, mondván, hogy is lenne ő maga méltó a hatalmas Univerzummal azonosulni, hiszen ahogy tanítják is "porból lettél, és porrá leszel", "bűnben születtél , és bűnben halsz meg"... . Popper Péter Erre a második fokozatig eljutó ébredezőre utal , aki a formalitásokat, kultikus előírásokat betartja tisztességesen, megnyugatva önmagát azzal, hogy számára ez jelenti a feloldozás zálogát. Pedig dehogy jelenti... dehogy. Szellemi kinyilatkoztatásokban sokszor szerepel azon lelkek túlvilági léte, akik ennek megfelelő lélekszintig érkeztek a tudatosodás útján. Ezen beszámolók egyértelműen igazolják azt a megállapítást, hogy ez a megrekedt  felébredés szimplán féligazság, és továbbra is csupán a sodródás állapotában tartja az embert, viszont földi értelemben megjelennek pozitívumok is, mert az egyént megadóbbá, elfogadóbbá teszi életével kapcsolatosan, mivel "hitében" van egy momentum, hogy mindent egy felsőbb akarat irányít, ami ellen a fellázadás bűnnek számít, így  beletörődik, megbékélhet, ezáltal nyugodt életet biztosítva önmagának. Ezzel együtt jár az is, hogy sorsának alakítását sok esetben feladja, mivel hiszi hogy minden eleve elrendeltetett, nehézségeit próbatételeknek tekinti, melyben odaadóan helyt kell állni, megadóan tűrni, és okulni a helyzetekből. Ellenben a harmadik státusz..., mikor a felismerés örömmámora odáig repítette az embert, hogy ráébredt, minden Egy és ő ebben az Egyben az Egy-el azonos, abban az esetben egész további életén át tartó soha meg nem szakadó párbeszéd veszi kezdetét, mely újabb és újabb felismeréseket hoz, ezáltal pedig ismétlődő lélek-eufóriákat idézve elő. Ha ez az állapot beállt, akkor elmondható, hogy önmagát gerjesztő folyamatról beszélhetünk, ugyanis a Lélek sóvárog emlékezni, fel akarja idézni önmaga valódi tiszta önazonosságát. Az emberben ilyenkor a tudásszomj határtalan méreteket ölt, és a Lélek hívószava a Tudásra áttöri a gátat, mely mögül hömpölyögve árad az Igazság, az Öröm, az Elégedettség, a Lebegés Érzés. Ekkor már az egyén nem csak tudja, vagy látja, de érzi is azt, hogy örökkévaló, hogy nem pusztán test, mely elhasználódik és elporlad, hanem kristálytiszta Szellem, mely a Mindent birtokolja, lehetősége határtalan, mert minden lehetősége adott mindenre, és befolyással is van minderre. Ettől a naptól kezdve már soha nem lesz a régi ember, mert szemein keresztül már önmaga is tudatosan ragyogtatja át másokra a megfoghatatlan csodálatosságát, áramoltatja a Mindenség gyógyító erejét, szívébe költözik a bizonyosság, tudatában a megértés. 

Az időzítés, melyről a poszt elején utalást tettem, egy másik "Gondolatok" írásban érkezik majd.

Köszönöm, hogy velem tartottál az elmélkedésben. Ha kérdésed, véleményed, vagy bármi hozzáfűzni valód van, örömmel veszem. Írj bátran hozzászólást, vagy privát kérdést itt: 

No comments

Leave a reply